New story!

Sziasztok! De rég jártam erre! :D Ha valaki néhanapján még erre téved, azzal szeretném megosztani legújabb történetem, ami egy gimis sztori lesz, telis tele izgalmakkal és fordulatokkal. Hálás lennék, ha benéznétek. A linket itt találjátok! :) https://www.wattpad.com/story/93726527-alone

Új blog!!

Sziasztok! :)) Már el is kezdtem legújabb történetemet. A prológus és az első fejezet már felkerült. :) Izgalmas történetnek indul, szóval kukkantsatok be bátran. ;) Komizzatok, piáljatok, iratkozzatok fel, bármi, ami tetszik. :))
http://ineedyoustory.blogspot.hu/

48. rész

Hát sziasztok! Utoljára jelentkezem a záró résszel. Először is szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvasta a történetet, azoknak pedig még nagyobb köszönet, akik véleményt is mondtak róla. Kicsit döcögősebben ment ez a blog, mint a másik, főleg a vége, de ennyit sikerült kihoznom belőle. Nem szándékozom eltűnni, mi több, már egy új blogon dolgozom, aminek a linkjét a mondandóm végén megtaláljátok.
Búcsúzóul nemigen tudok mást mondani, mint hogy jó olvasást így utoljára és várom azért a véleményeket. :))
Az új blogomról annyit, hogy itt a linkje: http://ineedyoustory.blogspot.hu/
Még nincs fent egyetlen rész sem, de hamarosan érkezik a prológus. Ez nem a fiúkról fog szólni, csak egy átlagos történet lesz, épp ezért nem fogom egyik csoportba se kitenni. Aki olvasni szeretné, arra kérem, hogy iratkozzon fel, hogy ne maradjon le a fejezetekről. Remélem lesztek páran, akik olvassátok. :))



Ya Ou szemszöge:
Nem akartam bulizni. Semmi kedvem nem volt hozzá, de a srácok ragaszkodtak hozzá, hogy meg kell ünnepelni a születésnapomat, úgyhogy, nem tehettem meg azt, hogy nem megyek el a saját bulimra. Ők mindent megszerveztek, nekem csak meg kellett jelennem, úgyhogy rendesen felöltöztem  és elmentem. Minden barátom jelen volt, felköszöntöttek, én pedig próbáltam jó képet vágni hozzájuk, több-kevesebb sikerrel. Aztán az este legmegdöbbentőbb pontja határozottan az lett, amikor megpillantottam Hannát a klub közepén. Biztos vagyok benne, hogy Sziki keze vastagon benne volt a dologban, mert idiótán vigyorgott, amikor meglátta a feketébe burkolt kis boszorkát, aki miatt kész vihar az életem mostanság. Nem tehetek róla, először tátott szájjal bámultam. Csodálatosan nézett ki. Hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára, a szoknyája alól kitűntek tökéletes lábai, de ami minden figyelmemet vonzotta, az határozottan a mogyoróbarna szempár volt, amivel pislogás nélkül engem fürkészett. Végül erőt vettem magamon és közelebb léptem hozzá, hogy megkérdezzem mi a fenét csinál itt.
-Én tudom, hogy elszúrtam a dolgokat, de szeretném jóvá tenni. - nézett rám, majd a padlót kezdte szemügyre venni.
-És ezt mégis hogy gondoltad? - vontam kérdőre, miközben az ajándékával babráltam, amit átadott.
-Nincs itt valahol egy csendesebb hely, ahol beszélhetnénk?
-Nem tudom, hogy miről kellene még beszélnünk!
-Kérlek!
-Jó, gyere! - biccentettem neki, hogy kövessen, majd kimentünk a teraszra, ahol jóval kisebb volt a zaj, mint bent. - Hallgatlak! - néztem rá, amikor mellém lépett.
-Én nem is tudom hol kezdjem... Tudom, hogy durva voltam, meg azt is, hogy nem kellett volna egy szó nélkül lelépni, de értsd meg, hogy össze voltam zavarodva. Nem tudtam, hogy mit kellene tennem és jobbnak láttam, ha elmenekülök, de most már tudom, hogy rossz döntés volt. Volt időm átgondolni mindent és szeretném, ha tiszta lappal tudnánk folytatni a dolgokat.
-Tiszta lappal? Meg folytatni? Mit akarsz te folytatni? A bizalmatlanságot? Vagy a veszekedést? Hanna, ez nem így működik! Van fogalmad róla, hogy mit éltem át az elmúlt hetekben? A fiúk ki akartak rakni a bandából annyira szétcsúsztam miattad! - hánytam a szemére a dolgokat. Muszáj volt tudnia, hogy milyen fájdalmat okozott.
-Tudom. Sziki elmondta. És ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy elcsesztem. Hibát követtem el, Ya Ou, de mindig megoldottuk a problémákat! 20 éve része vagy az életemnek. Nem hagyhatsz el! Azt nem bírnám ki! - nézett rám könnyes szemekkel.
-Te hagytál el most is! Mégis túlélted!
-Kérlek szépen bocsáss meg! - könyörgött pityeregve. Gyűlöltem őt sírni látni, de nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Most már én sem bíztam benne és komolyan nem voltam biztos abban, hogy valaha lehetne még bármi is közöttünk.
-Nem tudom. Nem tudom, hogy mit tegyek.
-Gondold át. Tudok várni. - lehajtotta a fejét és elindult, de utána nyúltam és visszahúztam.
-Van hol aludnod? - kérdeztem, mire egy picit megcsóválta a fejét. - Hazaviszlek. A szobád úgy van ahogy hagytad.
-Nem hagyhatod itt a saját bulidat!
-Elhiheted, hogy semmi hangulatom hozzá. - kinyitottam előtte az ajtót és visszamentünk a tömegbe. Szóltam a fiúknak, hogy hazamegyünk és meg sem vártam a válaszukat, hanem kivonultam az épületből Hannával a nyomomban. Leintettem egy taxit, beszálltunk és elindultunk. Egész úton csendesek voltunk és nagyon kínos csend állt be közénk. Nagyon megörültem, mikor leparkolt a sofőr a ház előtt és végre kiszállhattunk. Csendben felmentünk, majd azonnal levetettem magam a kanapéra. Annyira hiányzott ez után a nap után, hogy elmondani nem tudom. Hanna is félénken letelepedett mellém és újabb idegesítő hallgatás telepedett ránk.
-Elmegyek aludni. Jóéjt. - álltam fel egy idő után, mert már nem bírtam tovább a közelében maradni.
-Jóéjt. - motyogta alig hallhatóan. Becsuktam magam mögött az ajtót, leszenvedtem magamról a ruhákat és bezuhantam az ágyba. Fogalmam nem volt, hogy hogy leszek képes elaludni tudva, hogy itt van alig pár méterre tőlem minden, amire a legjobban vágyom. Annyira szeretnék megbocsátani neki és tulajdonképpen mélyen legbelül már meg is tettem, de gőzöm nincs, hogy hogy viszonyulnánk egymáshoz ezek után.
Feszülten fetrengtem az ágyamban, amikor kopogtak az ajtón és lassan kinyílt.
-Nem akarlak zavarni, csak minden ruhámat elvittem és nem szeretnék ebben aludni. - mutattott a gyönyörű fekete csodára, ami rajta pompázott.
-Vegyél ki egy pólót. - bicentettem a szekrényem felé. Kissé bunkó voltam vele, de nem láttam más megoldást arra, hogytávol tartsam magamtól és ne rántsam be magam mellé az ágyba.
-Köszönöm. - mondta halkan, majd az egyik pólómmal a kezében távozott. Remek. Ha eddig nem tudtam elaludni, most már nem is leszek képes rá. Az illata megtöltötte az egész szobámat és ha behunytam a szemem, akkor is őt láttam magam előtt.
Egész éjjel forgolódtam és nem aludtam egy percet sem. 10-kor kimásztam az ágyból, felöltöztem, majd a konyhába indultam, hogy reggelizzek és magamba töltsek egy tengernyi kávét. Mikor kiléptem a szobámból, Isteni illatok terjengtek a lakásban, ami kétségtelenül a konyhából jött. Uuu, mit meg nem adnék egy kiadós adagért belőle, akármi is az. Mióta szakítottunk, nem ettem szinte semmit, főtt ételt meg pláne. Beljebb csoszogtam és megláttam a kócos hajú gyönyörűséget, amint a pólómban tevékenykedik a tűzhelynél. Háttal állt nekem, így volt időm megcsodálni minden egyes porcikáját. Nem tudtam nem elmosolyodni a látványon, annyira hiányzott, hogy minden reggel erre a látványra ébredjek és most megkaptam. Igaz még egy rakat megoldatlan problémát is nyertem vele, de igyekszem megoldást találni mindre.
-Békítő reggeli? - kérdeztem, mire ijedten összerezzent és felém fordult.
-Valami olyasmi. - mosolyodott el halványan, miközben kiadagolta két tányérra az ínycsiklandó reggelinket. Leültünk az asztalhoz és csendben enni kezdtünk. Próbáltam nem észrevenni, hogy folyamatosan engem nézett, de képtelen voltam figyelmen kívül hagyni azokat a kétségbeesetten hívogató szemeket, így felvettem vele a szemkontaktust és néhány percig csak néztük egymást.
-Köszönöm a reggelit. Azt hiszem a gyomrom most nagyon hálás érte. - hálálkodtam.
-Ez a legkevesebb.
Miután elmosogattunk, mindketten céltalanul ténferegtünk a lakásban, próbálva elkerülni az elkerülhetetlen beszélgetést, ami ránk várt. Végül ő vett erőt magán a kezdeményezéshez és leültünk a kanapéra. Egymás felé fordultunk és láttam rajta, hogy ő szeretné kezdeni, szóval hagytam, hogy beszéljen.
-Nézd, én értem, hogy haragszol rám, én is ezt tenném, sőt teszem is, csak arra válaszolj, hogy látsz-e még reményt kettőnk számára, vagy végleg felejtselek el? - tért rögtön a lényegre. Gondolkodtam egy ideig azon, hogy mit kellene mondanom, hogy hogyan kellene döntenem, de muszáj a szívemre hallgatnom, különben magányosan fogok megöregedni, ugyanis nekem nem kell más rajta kívül.
-Próbáljuk meg. - csak ennyit voltam képes kinyögni, ezt is alig hallhatóan, de reméltem, hogy megértette, ami valószínűleg sikerült neki, ugyanis szélesen elmosolyodott.
-Tényleg így gondolod?
-Igen. Te tudod a legjobban, hogy mennyire szeretlek és rajtad kívül mással nem tudnám elképzelni az életemet. Követtünk el hibákat mindketten, kicsiket is, nagyokat is, de az élet mindig egymás útjába sodor minket, vagy mi. Tudom, hogy az én hülyeségemből kezdődött minden és megértem, hogy zavart voltál, csak az fájt a legjobban, hogy ellöktél magadtól, ahelyett, hogy megoldottuk volna. - öntöttem ki neki a szívem. Ha már tiszta lappal kezdünk, akkor legyünk őszinték egymással.
-Már aznap megbántam, hogy eljöttem, amikor beléptem a rideg házunkba, de próbáltam győzködni magamat, hogy jobb lesz nélküled. Pár órára talán el is hittem, de amikor minden este egyedül feküdtem le és reggelenként egyedül ébredtem, tudtam, hogy ez az élet vár rám, ha nem változtatok rajta. Aztán amikor felhívtam Szikit és elmondta hogy vagy, rögtön tudtam, hogy szükségünk van egymásra. Legalábbis nekem nagy szükségem van rád. - pillantott rám óvatosan.
-Nekem is, nem is tudod mennyire. Én nem mondom, hogy most rögtön essünk egymásnak, vagy akármi, nekem az is elég, ha itt maradsz és soha többé nem mész el.
-Ennyit megígérhetek. Csak a ruháimat kell visszaszereznem. - mondta elgondolkodva.
-El se kellett volna vinned őket. - kicsit meggondolatlanul csúszott ki a számon, de szerencsére nem csinált belőle nagy ügyet.
-Megölelhetlek? - kérdezte aranyosan, amin muszáj volt elmosolyodnom.
-Bármikor, Manó. - feleltem, mire az ölembe mászott és szorosan hozzám bút. Nyakam köré fonta a karjait, én pedig derekát öleltem át, arcomat a hajába temettem és mélyen beszívtam finom illatát.
-Úgy hiányzott, hogy Manónak hívj. - motyogta a nyakamba, mire még szorosabban húztam őt magamhoz. Soha nem fogok betelni ezzel a lánnyal, mindig egyre többre és többre vágyom belőle és remélem, hogy ezzel ő is hasonlóképpen van. Ha tehettem volna, egész nap ki sem engedtem volna a karjaim közül, de persze az univerzum, vagyis pontosabban a csengő közbeszólt. Morogva indultam ajtót nyitni, amin Hanna jót kuncogott. Istenem, de hiányzott a nevetése. De nem álmodozhattam tovább, amint lenyomtam a kilincset, Sziki és Bence szinte rám törték az ajtót.
-Nektek is jó reggelt! - pufogtam.
-Kibékültetek? - kérdezte Sziki a kanapén ülő lányt, aki először rám pillantott, mintha attól tartana, hogy most mit is válaszoljon, majd mikor bólintottam egy aprót, a tekintete visszavándorolt a fiúkra.
-Mondhatni igen.
-Király! - mondták egyszerre.
-De azt most megmondom, ha még egyszer ilyen hülyeséget csinálna bármelyikőtök is, egymáshoz bilincsellek titeket és bezárlak egy toronyba. - főnökösködött Sziki, mire mindannyian felnevettünk, ami jól is esett, mert már idejét sem tudom, hogy mikor nevettem utoljára egy jót. A fiúk maradtak egész napra, úgyhogy sikerült rendesen megünnepelni a születésnapomat. Apropó! Hanna ajándéktáskája egy elképesztően gyönyörű, gravírozott pengetőt rejtett. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megpillantottam és egy akkora puszit nyomtam szegény lány arcára, hogy még a földszintiek is hallották a cuppanását. Elképesztően boldog voltam és talán ez volt életem eddigi legjobb születésnapja. Visszakaptam a barátnőmet, a boldogságomat és mindenemet, amire valaha is vágytam és ennél nem is kell több.

Hanna szemszöge:

Amennyire féltem attól, hogy hogyan fog Ya Ou reagálni az ittlétemre, annyira sikerült pozitívan csalódnom benne. Persze az este nem telt jól, rideg volt és távolságtartó, amit teljesen megértek. Éjjel semmit nem aludtam, inkább csak pityeregtem és gondolkodtam, hogy mit mondhatnék még annak érdekében, hogy meggyőzzem őt arról, hogy egymás mellett van a helyünk. Szerencsére a reggelim, és nem is tudom, talán az, hogy  a kezembe vettem a gyeplőt és elmondtam mindent, ami a szívemet nyomta, megpuhította őt és adott még egy esélyt. Nagyon hiányzott és hiányoztak a fiúk is, úgyhogy nagyon örültem neki, hogy együtt is meg tudtuk ünnepelni a szülinapját. Nem gondoltam volna, hogy ekkora sikere lesz az ajándékomnak, de ez is csak azt bizonyítja, hogy jobban ismerem őt bárkinél.
     Egy hónap telt el a visszaköltözésem óta és a dolgok kezdenek visszatérni a régi kerékvágásba. Napról-napra, szépen lassan közeledtünk újra egymáshoz, míg végül végre megcsókolt, de egy cseppet sem bántam. Így legalább felidézhettem azt, amikor anno összejöttünk. És megtanultam annak a mondásnak a jelentését, hogy "Minél többet vársz valamire, amit szeretnél, annál jobban fogod értékelni, amikor megkapod!"
Két egész hétig kerülgettük egymást, persze volt pár ölelés és puszi, de ennél semmi több nem történt. Aztán a születésnapomon tört meg a jég, amikor olyan csókot kaptam tőle, hogy beleszédültem. Azt hiszem mindkettőnk számára felejthetetlen szülinapot tartogatott a sors. Nekem nem volt nagy partim, külön megkértem rá a srácokat, hogy eszükbe se jusson valami nagy ricsajt csapni, sok emberrel. Bőven elég volt, hogy ők velem ünnepeltek.
A következő két hétben nem tudtak minket levakarni egymásról, mindenhová együtt mentünk, mint a friss szerelmesek. Olyanok voltunk, mint két bolond kamasz, de tetszett. Mára már mindenki elfogadta, hogy együtt vagyunk, nincs gonosz osztálytárs, sem gonosz osztálytárs húga, hogy szétválasszon minket. Talán szükségünk is volt arra a kis időre, míg távol voltunk egymástól, hogy biztosak lehessünk az érzéseinkben. Határozottan állíthatom, hogy ennél biztosabb még nem voltam soha semmiben és azt hiszem, hogy nem is leszek soha. Tudni, hogy a világ legjobb pasija ugyanúgy szeret, mint én őt, össze nem hasonlítható semmiféle érzéssel sem.

47. rész

Sziasztok! Itt lenne a folytatás, ami tulajdonképpen az utolsó előtti rész. Nem tudom és nem is akarom tovább húzni a történetet. Egyszerűen sem időm, sem ötletem nincs hozzá. Fogalmam sincs mikor lesz kész az utolsó rész, mindenesetre köszönöm azoknak, akik türelmesen kitartottak és olvasták a blogot. Kicsit rövidke lett ez a rész, de azért remélem tetszeni fog. :))


Ya Ou szemszöge: 

 Elhagyott. Nem álmodom, tényleg megtette. Nem értek semmit sem az egészből, csak, hogy elment, végleg. Ennél hatalmasabbat még emberben nem csalódtam, mint most benne. Szerettük egymást. Megértem, hogy voltak viták közöttünk, meg azt is, hogy egy ideje kicsit döcögősen működött a dolog, de hogy ezért elhagy, azt sosem gondoltam volna. Egy önző libának tartom ezért, és nem érdekel, hogy nem szabadna így beszélnem róla! Megérdemli! Ha képes volt eldobni magától, akkor megérdemli, hogy haragudjak rá, hogy utáljam! Jó, mégis kit álltatok? Soha nem tudnám utálni azt, akit az életemnél is jobban szerettem/ szeretek, de óriási sebet ejtett most a szívemen, amit félek, hogy talán senki és semmi nem tud majd begyógyítani. A ma reggeli vitánk pedig csak olaj volt a tűzre. Tudom, hogy megbántottam, de szándékosan tettem! Fájjon egy kicsit neki is, ami nekem. Nem tudom, hogy látom-e még egyáltalán valaha, de egy ideig nem is szeretném. Fel kell dolgoznom a dolgokat és egyedül kell ezt az időszakot átvészelnem. Nem vagyok kíváncsi senkire sem. Se Szikiékre, se a családomra, az ég adott világon senkire sem! Igazán felfoghatná minden zaklatóm végre, hogy egy kis magányra vágyom! Hagyjon engem mindenki békén!
-Mi a fene van már? - kaptam fel idegesen a megállás nélkül zenélő telefont.
-Tesó, nyugi már! - szólt bele Bence.
-Nem hiszem el, hogy akkora kérés, hogy hagyjatok békén! - dühöngtem tovább.
-De az! Tudniillik kötelességeid vannak, amiket ha elhanyagolsz, nem csak rád vannak hatással, hanem a környezetedre is! Holnap koncertünk van! Próbálnunk kell, de te megint nem vagy sehol sem! Van rá 20 perced, hogy megjelenj a próbateremben, különben ne akard megtudni, hogy mi lesz! - parancsolt rám szigorúan.
-Nagyon megijedtem!
-Jobban teszed, mert ha holnap lebőgünk a koncerten, vagy nem jelensz meg, az a te hibád lesz! Ne akard, hogy feloszlassuk a bandát! Nem törheted össze több ezer rajongó szívét, csak mert a tiéd épp romokban hever! Teljesen együtt érzek veled, de az nem állapot, amit tegnap óta művelsz! Ha nem változtatsz a viselkedéseden, nem csak Hannát veszíted el, hanem mindenki mást is!
-Ki ne mondd még egyszer a nevét! - hagytam figyelmen kívül mindent, amit mondott.
-Pedig ha tetszik, ha nem, Hanna elment! Megismétlem a gyenge felfogásod miatt, hogy ELMENT! Nem tudsz vele mit csinálni. Vigyáznod kellett volna rá! De ha már voltál akkora balfék, hogy elszúrtad, akkor törődj bele és várd meg, míg visszajön! Mert ne akarja nekem egyikőtök se bemesélni, hogy örökre elment! Ugyan már! Dühös, megjegyzem jogosan és csalódott is, de nem szeretett ki belőled! Szóval kénytelen leszel várni! És ameddig várakozol, szépen elrobogsz a próbákra, a fellépésekre és teszed a dolgod, mint eddig! 15 perced maradt, hogy ideérj! - darálta le a mondandóját és választ sem várva kinyomott.
Nem hiszem el, hogy ő is kiosztott! Mégis mi vagyok én, hogy nekem mindenki oszthatja az észt? Először az öcsém, aztán Sziki, most pedig még Bence is! Elég volt!
De ha nem megyek próbára, akkor végem van! Nem úgy ismerem Bencét, mint aki poénból mondta volna azokat amiket az előbb mondott. Nem tudok mást tenni, el kell mennem.
-Szerencséd van, Benny nagyon ideges! - mondta Sziki köszönés nélkül, akivel az ajtóban futottam össze.
-Nem igazán érdekel. - rántottam vállat. - Itt vagyok, lehet örülni.
-Azért az kicsit kevés. Csinálnod is kellene valamit. - okoskodott ő is.
-Na le lehet szállni rólam most már! - léptem be feldúltan a terembe, ahol Bence és a stúdiósok már javában dolgoztak. Köszöntem nekik, de kb szóra sem méltattak, majd belekezdtünk a munkába. Senki nem szólt hozzám, amit azt hiszem, hogy megérdemeltem, de különösebben  nem tudott érdekelni. Elvoltam a saját kis világomban. Minden gondolatomban őrlődtem magamban, másra nemigen tudtam figyelni, de azért ami tőlem telt, azt megcsináltam. Igaz a végén már mindenki ordítozott mindenkivel, de legfőképpen velem, mert valahol mindig elrontottam, de a végére csak összehoztuk.
-Remélem holnap a siralmasnál jobbat is tudsz majd  produkálni. - mondta lenézően Bence. Nem értem, mi baja velem. Vagyis igen, de azért ez kicsit túlzás tőle.
-Ne aggódj, nem hozok szégyent rád. - feleltem olyan kedvesen, ahogyan ő.
-Nem is ajánlom. - mondta, majd kiment a teremből. Én is összeszedtem magam és elindultam hazafelé. Útközben megejtettem a bevásárlást is, majd hazamentem az üres lakásomba. Fura. Nagyon szokatlan egyedül lenni, mert eddig mindig volt kivel beszélni. De nem tudok mit tenni, meg kell szoknom a helyzetet. Hátha egyszer valami elképesztő csoda folytán történik valami és képes leszek kilábalni ebből a katasztrofális helyzetből.

Hanna szemszöge: 

 Iszonyatosan fájt a lábam. Marci fel-alá járkált a folyosón, az orvos meg még sehol. Óráknak tűnt az idő, mire megjelent egy fehér köpenyes férfi, akit volt szerencsém az elmúlt időben jól megismerni.
-Jöjjenek be. - biccentett az ajtó felé. Nagy nehezen feltápászkodtam a székről, majd Marci segítségével beszenvedtem magam a vizsgálóba és leültem. Elmondtam nagyjából, hogy mi történt, mire a doki szúrós pillantásokat küldött felém és megvizsgált.
-Hanna, szeretne ön még táncolni? - nézett rám komolyan.
-Persze, hogy szeretnék. - feleltem.
-Nos, ha nem vigyáz a lábára, nem hogy táncolni nem fog tudni, de még rendesen járni sem!
-Ennyire nagy a baj? - kérdeztem ijedten.
-Igen. Nézze, ez nem játék. Most nagyjából ott tart, mint a legelején. Gipszbe nem kell tenni a lábát, de kap egy csinos kis merevítőt és egy mankót. Ha pedig nem tartja be az utasításaimat és nem pihenteti a lábát, elbúcsúzhat a tánctól egy életre. - közölte a tényeket, amivel nagyon megrémisztett.
-Rendben. - bólogattam csalódottan.
-Egy hét múlva jöjjön vissza kontrollra. - mondta, majd Marci segítségével felálltam, elköszöntünk és elindultuk az autóhoz.
-Hát jól megjártad. - nézett rám.
-Hát rendesen. - húztam el a számat.
-Akkor most mi lesz?
-Hazamegyek és kész. Visszatérnek a dolgok a pár héttel ezelőtti kerékvágásba. Nem tudok mit csinálni vele. - mondtam beletörődve a tényekbe.
-De hogy mész fel az emeletre? Vagy boltba?
-Megoldom.
-Ha kell segítség, hívj és azonnal megyek. - ajánlotta fel kedvesen.
-Oké. Köszi.
Azt hiszem ki fogom használni az ajánlatát, mert egyedül képtelen vagyok bármire is. Ekkora szerencsétlenség is csak én lehetek amúgy.

     Telnek, múlnak a napok és egyre vacakabbul érzem magam. Mármint nem testileg, hanem lelkileg. Képtelen vagyok feldolgozni az új életemet, vagyis inkább a régi hiányát. Marci nagyon kedves, minden nap átjön és segít a ház körüli teendőkben, beszélget velem és tényleg érdekli, hogy hogy érzem magam. De ez nem csökkenti bennem az űrt, ami azóta bennem van, amióta eljöttem. Hiányzik Ya Ou, hiányoznak a fiúk, a suli és az ottani életem. Egészen addig fel sem tűnt, hogy milyen jó dolgom volt, amíg egyszer csak vége nem szakadt. Ha tehetném, most azonnal fognám magam és visszamennék, de nem lehet. Már meghoztam egy döntést, amit véghez is kell vinnem, nem számít, hogy mit érzek. Ki kell tépnem őt a szívemből, az életemből és mindenhonnan. De talán felhívhatnám mondjuk Szikit, hogy tudjam minden rendben van-e velük.Csak pár perc lenne az egész, semmi több. Akkor talán megnyugodnék én is némiképpen, ha tudom, hogy jól vannak és nélkülem is megy minden tovább Pesten. Még mielőtt meggondoltam volna magam, kivettem a zsebemből a mobilomat és tárcsázni kezdtem Sziki számát. Kicsengett párszor, mielőtt felvette volna, de végül, mikor már feladtam volna, recsegés hallatszott a vonal túlsó végéről és felvette.
-Hanna? - szólt bele bizonytalanul.
-Szia, Sziki. - erőltettem meg magam.
-Öhm... - dadogtam. Képtelen voltam összeszedett mondatokat kinyögni, sőt még szavakat sem.
-Mi újság? - vette át a szót.
-Semmi. Csak érdekelt, hogy hogy vagytok, mióta... - itt elakadt a szavam és a szemem könnybe lábadt.
-Mióta elmentél. - fejezte be helyettem a mondatot csalódottan. - Megvagyunk. Nem mondom, hogy jól, de azt sem, hogy rosszul. Mármint, ami Bencét és engem illet. Ya Ou kész káosz. Mondhatni kikészíti a hiányod.
Nagyot nyeltem, mielőtt reagáltam volna.
-Én,.. én sajnálom. - hajtottam le a fejem szomorúan. - Nem akartam sem csalódást okozni nektek, sem szenvedést, de össze vagyok zavarodva. Nem tudtam mit kellett volna tennem.
-Így hát megkönnyítetted a dolgodat és eljöttél. - hallottam a hangján mennyire dühös rám, amiért ezt tettem a barátjával és újból előjött a bűntudat, ami azóta nyomaszt, hogy bepakoltam a bőröndömet. Kínos csend ált be közénk, végül nagyot sóhajtott és folytatta.
-Ugye tudod, hogy két hét múlva születésnapja lesz?
-Igen tudom. - csuklott el a hangom, miközben visszagondoltam arra, hogy mennyire jó volt, amikor még barátok voltunk és itt volt ő is velem. Egy hét különbség van a születésnapunk között, ő született hamarabb, de minden évben együtt ünnepeltünk, amíg el nem költözött.
-Két hét múlva szombaton bulit rendezünk neki. Nem akarja, de úgyis az lesz, amit mi mondunk, szóval kénytelen lesz részt venni rajta. Ha tényleg szereted őt, akkor gyere el. Ha nem leszel ott, ne is keresd többé. Azt hiszem,akkor nincs miről beszélnetek. Nem akarjuk, hogy tovább szenvedjen miattad, Hanna! Tudod, hogy szeretünk, meg nincs veled semmi bajunk, de Ya Ou a legjobb barátunk és miattad van most padlón. Olyannyira nem törődik sem a koncertekkel, sem pedig semmi mással az önsajnálatán kívül, hogy Bence azzal fenyegeti, hogy feloszlatja a bandát.
-Hogy mi? Azt nem tehetitek!
-De igen! Ha nem szedi össze magát, akkor megtehetjük! Senkinek nem jó ez a helyzet és a rajongók is erősen érzékelik, hogy nincs rendben valami! Vagyis pontosabban semmi! Rajtad áll az egész! Ha eljössz és kibékültök, akkor össze fogja szedni magát. Ha  pedig cserben hagyod, idővel talán újra a régi lesz, de akkor örökre el kell őt engedned! Nem sétálhatsz vissza pár hónap múlva az életébe, hogy ismét felforgass mindent, aztán tovább állj! Képes vagy őt elhagyni? - kérdezte komolyan.
-Ne.., nee,.. nem tudom. Szeretem őt. - suttogtam alig hallhatóan, de biztos vagyok benne, hogy hallotta.
-Gondolkodj rajta! Van rá két heted! Vigyázz magadra! - mondta búcsúzásképp és nem várva semmi reakciót, bontotta a vonalat.
A telefon kiesett a kezemből, én pedig a földre lecsúszva tenyerembe temettem az arcom és iszonyatos zokogás tört fel belőlem. Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni, muszáj volt a feszültségnek kijönnie belőlem. Óráknak tűntek a percek, míg ültem a földön és itattam az egereket, mígnem zajt hallottam az ajtó felől, majd Marci lépett be a szobámba.
-Hééé! - guggolt le elém. - Miért sírsz?
-Nem bírom tovább! - fakadtam ki és zokogva hozzá bújtam. Nagyon jó barátok lettünk, tud minden nyavalyámról és próbált is segíteni, de nem mondhatja meg ő sem, hogy mit tegyek.
Erősen a karjaiba zárt és nyugtatóan simogatta a hátam, míg el nem csendesedett, majd teljesen abba nem maradt a sírásom. Kis ideig még nem szólalt meg, aztán mikor már látta rajtam, hogy megnyugodtam némiképp, csinált nekem egy bögre kakaót és leült mellém az ágyra. Nem kellett mondania, tudtam, hogy mire kíváncsi. Nagy vonalakban elmondtam neki, amiket Sziki mondott és igyekeztem nem elbőgni magam megint. Ő türelmesen végighallgatott és próbált jó tanácsot adni.
-Szereted őt, igaz? - nézett a szemembe. Szipogva bólintottam, mire halványan elmosolyodott. - El kell menned! Szükséged van rá! - mondta. Még mindig kételkedtem benne,hogy ez lenne-e a jó ötlet,de annyira határozottan mondta,hogy a végén még hiszek neki. Már lassan két hét eltelt azóta, hogy eljöttem, de egyre nehezebb átvészelnem a napokat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire függök tőle. Pedig a vak is láthatja, hogy így van. 
Azt hiszem még két hétig meg fogok bolondulni, minden egyes nap azon rágva magam, hogy mit kellene csinálnom. Miért nem lehet minden egyszerű? Miért kell ilyen bonyolultnak lennie? Mindenki szerint én bonyolítom túl az egészet, de ez nem így van. Vagy mégis? Fogalmam sincs. Utálom, hogy ennyire döntésképtelen vagyok. Pedig tudom elméletben, hogy mit kellene tennem, de nem olyan könnyű a gyakorlatban megvalósítani, főleg, hogy ennyire túlkomplikáltunk mindent. Mert, ha úgy is döntök, hogy elmegyek, akkor mit fogok mondani neki? "Figyelj, már! Jöttem!" Vagy mégis mi a bánatot? Haragszik rám, sőt, sikerült szinte megutáltatnom magam vele, nem várhatom el ezek után, hogy visszafogadjon, vagy egyáltalán végighallgasson. Ennyire önző nem lehetek. Ha viszont nem próbálom meg, akkor örök életemre bánni fogom. Az pedig még talán rosszabb, mint ha elutasítana. 

Két héttel később:

Mit vegyek fel? Mit csináljak a hajammal? Egyáltalán vigyek valamit magammal, vagy ne éljem magam bele ennyire a dologba? 
Igen, Marci rábeszélt arra, hogy menjek el. Talán nem is kellett annyit győzködnie... Nincs mit tenni, szeretem őt. Nem tudok és nem is akarok nélküle eltölteni egyetlen percet sem többé. Mindig is az életem része volt és nagy valószínűséggel belepusztulnék, ha elveszíteném. Történt, ami történt, nekünk egymás mellett van  a helyünk. Csak reménykedni tudok benne, hogy megbocsátja amiket mondtam és tettem. Mondjuk nem a legszerencsésebb ötlet pont a születésnapi bulijára berontani és összekuszálni mindent, de Szikitől engedélyt kaptam rá. Bízom benne azért, hogy nem fog kidobatni, mikor meglát. Ha pedig igen, akkor azt is megérdemlem. 
Végül egy fekete szoknyát vettem fel, fekete magassarkúval, a hajamat pedig begöndörítettem. Elégedett pillantást vetettem a tükörből magamra, majd megfogtam a táskám és bezártam magam mögött az ajtót. A kapuban Marci várt rám, aki felajánlotta, hogy kivisz kocsival a vasútállomásra. Hiába nem fáj már annyira a lábam, azért hosszú sétákra még nem merészkedem. Próbált a 10 perces út alatt beszélgetni velem, de használhatatlan voltam. Képtelen voltam arra figyelni amit mond, mindig máshol jártak a gondolataim. 
-Sok szerencsét, aprólék! - köszönt el tőlem mikor megérkeztünk. 
-Köszönöm. Szükségem lesz rá. - öleltem meg búcsúzóul, majd a jegypénztárhoz sétáltam, megvettem a jegyemet és utána fel is ültem a vonatra. Valahogy muszáj volt elterelnem a gondolataimat, úgyhogy olvasni kezdtem. Először nem ment túl jól, körülbelül ötször kezdtem újra egy mondatot, de utána egészen sikerült elmerülnöm benne. Egy órával később leszálltam, beütöttem a telefonomba a címet, amit Sziki elküldött, aztán a navigáció segítségével elindultam. Már este 6 is elmúlt, de jó volt ez így, mert nem akartam korán érkezni, megkockáztatva ezzel azt, hogy mindenki engem bámuljon. Nagyjából egy órás séta után végre odataláltam a helyszínre, igaz vagy háromszor eltévedtem, de a végeredmény a fontos. Hangos zene szűrődött ki a klubból, ahová félve léptem be. A biztonsági őr eligazított, hogy merre menjek, majd mikor beléptem az emberekkel teli helyiségbe, megálltam egy pillanatra és nézelődni kezdtem. Nyilván már túl voltak a köszöntésen, mert szinte mindenki táncolt, én pedig igen kellemetlenül éreztem magam, amiért nem ismertem senkit és egyedül ácsorogtam az ajtóban. Egy nagy sóhajtás után összeszedtem magamat és beljebb indultam, hátha találok valaki ismerőst. Nem kellett sokat mennem, amikor egy asztalnál megpillantottam a fiúkat. Ya Ou háttal állt nekem, fekete inget és ugyanolyan színű farmert viselt. Nem tudtam levenni róla a szemem, percekig ittam magamba a látványát, majd mikor már el tudtam szakítani róla a figyelmemet, a többiekre néztem. Bence Ya Ou jobb oldalán volt, Sziki pedig vele szemben és tulajdonképpen velem szemben is. Nem sokkal később rám emelte a tekintetét, először komoly szemekkel bámult, majd végül elmosolyodott. Egy halvány mosollyal próbáltam viszonozni a gesztusát, majd a másik két fiú is megfordult és megakadt rajtam a tekintetük. Nem tudtam Bencére nézni, Ya Ou teljesen foglyul ejtette a tekintetemet. Láttam a döbbenetet az arcán, de mást nem tudtam róla leolvasni. Sem örömet, sem dühöt, de még utálatot sem. Óráknak tűnő percekig néztük egymást, szinte pislogás nélkül, majd lépett pár lépést felém, mire én is így tettem. Pontosan egymással szemben álltunk meg, szinte lyukat égetett belém a tekintete. Próbáltam szóra nyitni a számat már többször is, de valahogy egyetlen hang sem akart kijönni a torkomon. 
-Mit keresel itt, Hanna? - kérdezte teljesen semleges hangnemben, ami nagyon rosszul esett. Nyilván megérdemeltem, de akkor is.
-Boldog születésnapot! - hagytam figyelmen kívül a kérdését és átnyújtottam neki az ajándékomat. Először csak pislogott, majd átvette a felé nyújtott dobozt és elmotyogott egy köszönöm félét. 
-Mit keresel itt valójában? - ismételte meg magát, én pedig megpróbáltam minden gondolatomat összeszedni, hogy rendesen tudjak válaszolni a kérdésére.        

46. rész

Hahó! Talán akad még valaki, aki néhanapján erre jár. Annak üzenném, hogy sok hónapos kihagyás után meghoztam a folytatást. Rettenetesen sajnálom, hogy így alakult, de nem szeretnék magyarázkodni. A történet is új fordulatot vett, fogalmam sincs mi lesz még belőle és azt sem tudom, hogy mikorra várhatjátok a folytatást, de igyekszem. Jó olvasást, remélem tetszeni fog! :))



Hanna szemszöge:

A fenébe is mindennel! Elég a drámából, a hazudozásból, a veszekedésből, elég volt mindenből! Csak egy kis nyugalomra vágyom végre! Tudom, hogy ezzel összezavarom Ya Ou-t, összezavarom magamat és mindenki mást is, de ezt érzem jelen pillanatban helyesnek.

Mióta ismét megcsókolt, úgy tűnt helyrerázódunk mindketten, de mégsem érzem azt, hogy minden rendben lenne. Időre van szükségem és egy kis távolságra. Távol Ya Ou-tól, távol Budapesttől és távol a problémáktól, amik megoldásra várnak. Úgy döntöttem, hogy egy időre hazamegyek vidékre. Kell az a csend, az a nyugalom és semmittevés, ami otthon vár rám. A sulinak már mindegy, a lábam miatt nem táncolhatok már az idei tanévben, szóval jövőre újra kezdem. Jobb is így. Ricsivel sem kell minden egyes nap egy légtérben lennem, mivel valószínűleg új osztályba kerülök. Félreértés ne essék, semmi problémám vele. Ugyanúgy a barátomnak mondom, de valami megváltozott mindkettőnkben. Valahogy nem vagyok képes feszengés nélkül a közelében lenni, miközben nagyon jól tudom, hogy szerelmes belém. És mivel én nem így érzek iránta, kellemetlenül érzem magam a társaságában.

És Ya Ou meg... Ááá! Hagyjuk is inkább! Nem tudok felhőtlenül boldog lenni mellette. Kibékültünk, csókolóztunk, napok óta együtt alszunk, de jelen pillanatban ez nekem túl sok. Ki kell ürítenem a fejemből mindent, aminek már rég nem kellene benne lennie. Ehhez pedig távolság kell. Nagyon nagy távolság.

Szerencsémre ma egész nap dolgozik, úgyhogy nyugodtan össze tudtam pakolni a bőröndömet és átgondoltam mihez is kezdek otthon. Fura lesz egyedül a nagy házban, de majd csak lefoglalom magam valamivel. Ismét berendezkedem a szobámba, főzök, sétálok és úgy töltöm a mindennapjaimat, mint egy átlagos ember. Persze sokan unalmasnak tartják ezt, de amint fenekestül felfordul az életük, mindjárt visszakívánják az unalmas hétköznapokat.

Hagytam Ya Ou-nak az asztalon egy pár szavas levelet, amiben megírtam, hogy ne aggódjon, nem örökre megyek el, de erre most mindennél nagyobb szükségem van. Nyomatékosan megkértem rá, hogy ne jöjjön utánam és ne keressen, amíg én nem hívom. Nem szeretném azt eljátszani, mint legutóbb, amikor elindultam innen. Nem akarom, hogy leszedjen a vonatról és visszahozzon! Most nem! Akkor magamban mondogattam minden lépésnél, hogy jöjjön már értem, de most nem! Magamtól döntöttem így, mert erre van szükségem.

A taxinak már rég itt kellett volna lennie, de sebaj! Legalább nyugisan összeszedtem magam és egy sóhaj után bőröndömmel együtt kimentem az ajtón. Mire levánszorogtam, a taxi is megérkezett és kivitt a vasútállomásra. Ott megvettem a jegyemet, majd felültem a vonatra. Egy korombeli fiú volt olyan kedves és segített felcipelni a hatalmas koffert, amit mosolyogva köszöntem meg neki. Ezután kerestem magamnak helyet, elhelyezkedtem, majd a kedvenc könyvembe merülve vártam, hogy az ismerős környékre érkezzek. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy se perc alatt elröpült az idő és végre hazaérkeztem. Nem lakunk messze az állomástól, úgyhogy még bőröndhúzogatással együtt is húsz perc alatt a kapunkhoz értem. Melegség járta át a szívem, ahogy a szülőházam előtt állhattam újra. Habozás nélkül nyomtam bele a kulcsot a kapu zárba, majd ezt az ajtónál is megismételtem. Ismerős illat csapta meg az orrom, mikor beléptem a lakásba. Annyira üres és hideg volt. Nyilván érthető, hiszen hosszú ideje nem járt itt senki, de mégis olyan fura, hogy az egykori családi ház, ami mindig hangos volt tőlünk, most üresen kongott.

Na majd én lehelek életet ebbe a nagy mamlaszba!

Felcaplattam a lépcsőn, majd lepakoltam a szobámba. Jó érzés volt újra visszatérni  a birodalmamba és belegondolva, hogy egy jó darabig itt is leszek, megkönnyebbültem. A kicsomagolás még várhat magára, először szét kellett néznem mindenhol! A fürdőtől kezdve a konyháig, minden helyiségbe bekukkantottam, hogy lássam minden ugyanolyan-e, mint pár hónapja. Mosolyogva nyugtáztam, hogy semmi nem változott, tulajdonképpen ugyanott folytathatom, ahol abbahagytam. Az udvaron sem volt különösebb változás azon kívül, hogy megnőtt a fű. Vagy talán mégis. A szomszéd házra pillantva számomra ismeretlen embereket véltem felfedezni a túloldalon. Egy idős néni lakott eddig a szomszédunkban, de most fiatal embereket láttam. Egy középkorú nő, egy férfi, aki gondolom a férje és két korombeli fiú ült a kertben egy asztalnál. Valószínűleg itt laknak. A nénihez sosem jött vendégségbe senki, szóval már csak emiatt is erre tippelnék. Azt hiszem észrevették, hogy valami nem stimmel a szomszédjukban, ugyanis felém fordultak, pár pillanatig csak bámultak, majd mosolyogva felém biccentettek. Viszonoztam a gesztusukat és akaratlanul is megakadt a szemem az egyik fiún. Alaposan kielemeztem abban a néhány másodpercben, ameddig bámultam. Nem lehet sokkal idősebb nálam, de látszik rajta, hogy nem 20 éves. Talán 21, de maximum 23 lehet. Innen nem láttam a szemét, de már a szőke haja is elég figyelemfelkeltőnek bizonyult számomra. Még mielőtt túl feltűnő lett volna, hogy pislogás nélkül bámulom, Elkaptam a tekintetem és visszaindultam a lakásba. Már csak az hiányzik, hogy bolondnak nézzenek...
   Délután kettő óra és még ma nem ettem semmmit sem. Természetesen a hűtő tök üres, ahogyan minden más is. Nincs mese, be kell vásárolni. Gyorsan összekaptam magam, kerestem táskát, amibe majd pakolok, aztán elindultam a boltba, viszont a kapunál tovább nem jutottam. A titokzatos szőkeség állt a kapu előtt és féloldalas mosolyra húzta ajkait, amint közelebb léptem. Na te meg mit szeretnél?...
-Szia. - köszönt rám és találkozott a tekintetünk. Végre megtudtam, hogy milyen színű szemeket birtokol a szélfújta hajú idegen. A válasz tengerkék. Soha életemben nem láttam még ehhez hasonló szempárt. Egyszerűen elbűvölő hatást ér el annál, aki belenéz. 
-Szia. - ismételtem meg amit mondott, miután feleszméltem a bámulásásból. Na, most már tutira hülyének néz...
-Te itt laksz? - kérdezett a közepébe.
-Nagyon úgy tűnik.
-Most költöztél ide? - kérdezősködött tovább. 
-Nem. Inkább úgy mondanám, hogy vissza.
-Szuper. Mellesleg Marci vagyok a szomszédból. - nyújtotta felém a kezét mosolyogva.
-Hanna. - mutatkoztam be én is. - Épp a boltba tartottam. Nincs itthon semmi kaja. - osztottam meg vele ezt a roppant érdekes információt. Bár fogalmam sincs miért.
-Elkísérjelek? Gondolom nem egy-két dolgot kell venned. És közben beszélgethetnénk. Mármint csak ha nem zavarlak. 
-Kedves tőled, de szerintem akad jobb dolgod is, mint egy ismeretlen lányt a boltba kísérgetni.
-Ebben tévedsz, ugyanis semmi dolgom. - mosolygott rám.
-Akkor nem bánom. - mentem bele, hogy velem jöjjön, majd elindultunk. Bevallom elsőre kicsit tolakodónak tűnt a stílusa, de út közben kiderült, hogy szó sincs ilyesmiről, egyszerűen csak közvetlen az emberekkel. Jót mosolyogtam, mikor meg akarta mutatni a parányi városunkat, de mikor felvilágosítottam róla, hogy már 20 éve itt lakom és jobban ismerem a helyet, mint a tenyeremet, elhagyta a témát és újba kezdett. 
-Hogy-hogy visszajöttél ide, és miért egyedül jöttél? - komolyan olyan, mintha egy interjún lennék. Persze nem érzem magam kínosan, hiszen csak kíváncsi.
-Ez bonyolult. - tudtam volna le ennyivel a választ, de nyilván nem volt elég neki ennyi.
-Képes vagyok felfogni! - emelte széles mosolyra ajkait, ezzel megcsillogtatva hófehér fogait, amivel gondolom a lányok többségét leveszi a lábáról. Van érzéke hozzá, mit ne mondjak. - Vagy ha nem akarod elmondani, akkor megértem. Nem akarok tolakodó lenni.
-Végül is, nem titok. A barátommal laktam fent Pesten és a Táncművészeti Főiskolára jártam, csak összejöttek a dolgok és hazajöttem. A szüleim pedig egy ideje Németországban élnek. - meséltem el nagy vonalakban.    
-És mi lett a sulival?
-Nemrégiben volt egy balesetem, ami miatt sokat hiányoztam és nem tudtam volna behozni a lemaradást. Majd jövőre újrakezdem. 
-Baleset? - nézett rám komolyabban.
-Igen. Figyelmetlen voltam az úton és elütött egy autó. Eltört a lábam. - húztam el a számat, miközben visszagondoltam arra a napra. Azt hiszem akkor ment tönkre teljesen minden.
-Nem tűnsz egy figyelmetlen lánynak. 
-Valami elvonta a figyelmem. De elég belőlem! Te is mesélj valamit! - néztem rá, miközben bementünk a boltba.
-Oké. Két hónapja költöztünk ide, előtte Pesten laktunk, de a szüleim itt kaptak munkát, úgyhogy eljöttünk. - mondta, én pedig a hallgatása közben mindenfélével telepakoltam a kosarat.
-És tanulsz még, vagy dolgozol?
-Érettségi után elvégeztem egy két éves tanfolyamot, szóval már nem sulizok, de még munkakereső fázisban vagyok. Beadtam pár helyre az önéletrajzom, úgyhogy most várok. Addig meg otthon lopom a napot. - nevette el magát.
-Azt hiszem nekem is kéne valami munka. - gondolkodtam el. - A spórolt pénzem sem tart örökké.
-Igaz. És mit szeretsz csinálni?
-Táncolni. - feleltem mosolyogva, a kasszához lépkedve.
-Azt gondoltam. De azon kívül? Amivel mondjuk pénzt is lehet keresni?
-Öhm.. Mondjuk bolti eladó szívesen lennék.
-Akkor már csak az önéletrajzod kell és bedobjuk pár helyre. - kacsintott rám vigyorogva.
Visszamosolyogtam, majd kifizettem a megvett dolgokat, elpakoltunk és hazaindultunk. Őszintén szólva soha nem hittem volna, hogy ilyen jól kijövök egy ismeretlen fiúval. Hamar elrepült az idő és legalább addig sem gondoltam semmire, ami miatt hazajöttem. Rengeteg mindenről beszéltünk, míg sétáltunk, többek között mesélt a családjáról, a hobbijairól. Én is beavattam pár dologba, de persze csak diszkréten. Hiába jó fej, azért mégis csak két órája ismerem.
Egészen a konyháig segített hazacipelni a sok szatyrot. Egyedül nem tudom mire mentem vona...
-Köszönöm a segítséget. - hálálkodtam.
-Bármikor. - mosolygott. - Én akkor megyek is. Nem akarlak feltartani. Ha segítség kell, vagy unatkozol, akkor itt vagyok a szomszédban. - ajánlotta fel kedvesen.
-Köszi. Lehet, hogy élni fogok vele.
-Csak nyugodtan. Van egy tollad? - kérdezte hirtelen. Bólintottam, majd előkotortam a táskám mélyéről egyet és a kezébe nyomtam. Az asztalon heverő bevásárlólista hátoldalára firkált valamit, majd visszaadta. 
-A biztonság kedvéért itt a számom. Na, jó éjt, aprólék! - köszönt el. 
-Héé! Mi az, hogy aprólék? - kérdeztem kuncogva.
-Hát olyan pici vagy.
-Na kösz...
-De most miért? Igazam van! - nézett rám nevetve. 
-Na, menj inkább! - kísértem ki, majd bezártam mögötte az ajtót és kipakoltam. Közben bekapcsoltam a zenét, mert nem bírom elviselni, ha csend van, főleg ha egyedül vagyok. Éppen Beyonce - If I were a boy című dala ment, ami egyből visszarepített a valóságba és Ya Ou-n kezdtem gondolkodni. Az egész dal róla szólt most számomra. Már biztosan otthon van és olvasta a levelem, de nem hívott. Mondjuk a telefonom ki van kapcsolva, szóval akár hívhatott is, de jelen pillanatban nem vagyok képes beszélni vele és magyarázkodni, hogy mit, miért tettem. Azt hiszem vége van. Megpróbáltuk együtt, de nem ment. Örökké szeretni fogom, efelől semmi kétségem, de jobb mindkettőnknek, ha külön utakon folytatjuk tovább. Az egészben csak azt bánom, hogy a barátságunkat tettünk kockára, amiből végül csalódás és fájdalom lett. 

Hirtelen szólalt meg a vezetékes telefon, amitől annyira megijedtem, hogy egy kisebb sikoly is elhagyta a torkom.
-Haló. - vettem fel egyből. Bele se gondoltem, hogy akár Ya OU is lehetett volna, de szerencsére a bátyám volt.
-Hanna, mi a fészkes fenét keresel otthon? Ya Ou már idegbajt kapott! - kezdte köszönés nélkül. - Miért van kikapcsolva a mobilod?
-Pontosan ezért! Írtam neki, hogy semmi bajom, csak hagyjon békén!
-Tudtam, hogy nem fogod bírni!...
-Bár én is tudtam volna...
-Hazamenjek? - kérdezte komolyan.
-Nem kell. Megleszek. Tényleg. - győzködtem azt hiszem inkább magamat, mint őt. 
-Ahogy akarod. Vigyázz magadra Húgi és hívj bármikor. - lágyult el a hangja.
-Szeretlek, Szabi. - csuklott el a hangom és egy könnycsepp csordult ki a szememből. 
-Én is téged, Hanna. Minden rendben lesz!
-Szia. - köszöntem el és bontottam a vonalat. 
Jó volt hallani a testvérem hangját, de sokkal szomorúbb lettem, mint voltam. Lekapcsoltam a zenét, meg a villanyt és felmentem zuhanyozni. A pár órája tartó éhségem semmissé vált. Egy falat sem menne le a torkomon. Majdnem egy órát töltöttem a  fürdőszobában, ami elképesztően jól esett és másra sem vágytam utána, mint hogy bevackoljak az ágyamba és kialhassam magam. Előtte még felnéztem Facebookra, ahol mosolyogva láttam, hogy Marci ismerősnek jelölt. Természetesen azonnal visszaigazoltam, majd pár másodpercen belül felvillant a chat ablak is. 


"Marci üzenete": Nem alszol még aprólék? :D
"Hanna üzenete": Megyek már, csak felnéztem egy pillanatra. :)
"Marci üzenete": Akkor szép álmokat! :)
"Hanna üzenete": Neked is.  :)

És kiléptem. Sokkal jobbá tette a napom. Felvidított és törődött velem. Azt hiszem jó barátok leszünk.
Reggel a telefonom ordítozására ébredtem. Fogalmam nem volt, hogy ki zaklathat kora reggel, ráadásul hétvégén, de mikor rápillantottam a kjelzőre, idegesen sóhajtottam egyet, majd kinyomtam a hívást. Ya Ou volt az... Nem hiszem el, hogy nem képes felfogni, hogy hagyjon végre békén! Elhiszem, hogy magyarázatra vár, meg hogy nehéz lehet neki, mert nekem is az, de jelen pillanatban, ha meghallanám a hangját, azt hiszem sírva futnék ki a világból. Nyugalmat akarok, csendet és egyedüllétet, amit itthon tökéletesen megkapok. Bár, ha kikapcsolnám a telefont, akkor lenne igazán jó. A következő hang, amit kiadott az a vacak, üzenetjelzés volt, természetesen az is tőle érkezett.

 "Hanna, ha nem veszed fel a telefont, esküszöm a rendőrséggel kerestetlek meg!"

Mégis mi a fenét képzel ez magáról?? Oké, hogy beszélni akar, de felfoghatná, hogy én nem! Persze alig egy perc múlva ismét csörögni kezdett. Idegesen kaptam fel és húztam el a zöld csíkot, majd egyszerűen beleordítottam.

-Hagyjál már békén, na!

-Héé! Mire föl ez a nagy kiabálás? - kérte ki magának.

-Mire föl? Ezt komolyan kérdezed? - fakadtam ki. - Világosan leírtam tegnap, hogy ne keress, időre van szükségem, itthon akarok lenni, egyedül, erre föl szombat reggel hajnali hatkor itt zaklatsz!

-Mert nem értelek! Ennyi az egész! Magyarázd meg, hogy miért változtál meg egyik napról a másikra, hogy miért hagytál el gyáván, egy szó nélkül, ahelyett, hogy leültünk volna és megbeszéltük volna az egészet, és akkor talán valami értelmesre is jutottunk volna!

-Nem egyik napról a másikra változtam meg... Ez már egy ideje bennem volt, csak nem mertem meglépni, mert féltem. De most már tudom, hogy helyesen döntöttem. Nekünk nincs közös jövőnk, Ya Ou és ezt te is nagyon jól tudod, csak egyikünk sem merte eddig bevallani. Hiányozni fog minden, ami történt köztünk, de inkább gondolok rá egy szép emlékként, mint hogy folytassuk tovább a tépelődést és a szenvedést!- öntöttem ki a szívemet.

-De helyrehozhattuk volna! Sőt, még most is helyrehozhatnánk!

-Nem! A sebek ugyanúgy ott maradnak mindkettőnkben, és csak még többet szereznénk. Nekem ez így nem megy! Értsd meg, kérlek!

-Ez a végleges döntésed? - kérdezte.

-Igen. - feleltem határozottan.

-Hát jó. Akkor szia. De annyit még hagy mondjak, hogy ez nagyon gusztustalan húzás volt tőled! Mindennél jobban szerettelek, szinte térden csúszva könyörögtem, hogy megbocsáss nekem, te pedig csak úgy egyszerűen kidobtál! Csalódtam benned, Hanna! Hatalmasat csalódtam. - mondta hidegen, majd választ sem várva bontotta a vonalat.

Na, ez gyönyörű volt, mit ne mondjak!Ennyit a fene nagy szerelméről, amit érzett! Csak úgy a fejemhez vág mindent! Akkor jó! Legyen így! Nem muszáj nekünk jóban lennünk. Ha egszerűen képtelen elfogadni a döntésemet, akkor gyűlöljön nyugodtan. Majd egyszer benő a feje lágya és akkor rájön, hogy igazam volt. Vagy nem....

Vágni lehet a szobámban lévő feszültséget, ami alig pár perc alatt telítette meg a helyiséget! Elegem van! Most aztán nagyon! Valahogy muszáj csillapítani a haragomat, úgyhogy hirtelen jött ötlettől vezérelve felvettem egy kényelmes öltözéket és elindultam futni. Igen, tisztában vagyok vele, hogy őrültség, hiszen néha járni is alig tudok, de szükségem van rá. Visszafogottra vettem a kocogást, nehogy tényleg lesérüljek a végén és amíg a normális emberek még alszanak szombat reggel fél hétkor, én a város utcáin császkáltam. Egy láthatatlan gödör került egyszer csak a lábam elé és természetesen sikerült belelépnem és a következő pillanatban már a földön voltam, a lábam pedig majd széthasadt a fájdalomtól. Remek, Hanna! Mi ér még el? Elüt a vonat? Vagy rám zuhan egy helikopter? Amilyen szerencsétlen vagyok, simán el tudom képzelni bármelyiket.

Hiába próbálkoztam felállni, sehogy sem sikerült, ugyanis újra meg újra összeestem a fájdalomtól. Két lehetőség volt adott: az egyik, hogy az út közepén dekkolok és várok, hogy hátha megszán valaki, vagy segítséget hívok. Annyira hülye még nem vagyok, hogy az út közepén ücsörögjek, úgyhogy kikerestem Marci számát és felhívtam. Még szerencse, hogy tegnap megadta. Már kezdtem feladni a reményt, mikor még hatodik csörgésre se vette fel, de a következő célba talált.

-Ki vagy és mit akarsz hajnalok hajnalán? - ásított bele.

-Szia. Hanna vagyok. Tudsz segíteni? - kérdeztem kétségbeesetten.

-Mi a baj? - váltott komoly hangnemre.

-Eljöttem futni, de a lábam nem bírta és most nem tudok felállni. - motyogtam.

-Hol vagy? Azonnal megyek! - vágta rá. Elmagyaráztam, hogy merre vagyok, majd bontottam a vonalat és vártam, hogy végre megérkezzen.
-Te meg mit csináltál magaddal? - pattant ki a kocsiból pár perc múlva.
-Elestem. Asszem. - motyogtam.
-Nagyon fáj?
-Eléggé. - nyújtottam felé a kezem, majd segített felállni és beültem mellé az autóba. Is fájt a lábam és csak reménykedni tudtam, hogy nem tört el megint. Jaaaj, érjünk már be a kórházba!!